A Közép-Tiszavidék fazekasságában két központ a kiemelkedő: Debrecen és Miskolc.
Miskolc stílusát csak kevésbé ismerjük. A XVII: századtól virágzott a tálasmunka. A díszített, nagy méretű, impozáns miskolci tál fogalom volt az egész környéken. Díszítése karéjos szélű levelek, virágok, a szárak vonalkákkal való sűrű áthúzása, az egymáshoz ragasztott vörös és zöld színű levelek mind a XVII. századi magyar díszkerámiát idézik. A XIX. század folyamán itt is előretör az ecsettel való festés.
A Közép-Tisza vidék legváltozatosabb stílusú központja Mezőcsát volt. Stílusuk a legmagyarabb, művészi produktumaiban a legérettebb. A legkorábbi ismert évszámos csáti edény egy 1828-as miskakancsó. A csákós emberfejben végződő miskák tulajdonképpen ünnepre szánt díszes boroskancsók, melyek hasi részén vagy a fülön zöld vagy barna plasztikus kígyó tekergőzik. A csátiak zömében tálasedényt, köcsögöt és szilkét készítettek, korsófélékből csupán butykoskorsót. Főzőedényhez nem rendelkeztek tűzálló agyaggal. Korai edényeik még erősen a hódoltsági stílust idézik: sárgásfehér alapszín, vörös és zöld színnel kitöltött barna körvonalas díszítmény, az egyik oldalon karéjos levelek, tulipánok megformázása. Edényeik alapszíne igen változatos, általában sárgásfehér, bár korábban előfordul világos zöld is, erre került a barna körvonalas írókás díszítmény. Leghíresebb edényeik az ajándékba vagy rendelésre készített miskák, edényeik jó részét mégis a folyóedények képezték. A lapított, ovális pálinkás butellák díszítményét teljes egészében rókával írták, a neveket, ajánlásokat, verseket pedig karcolták. A híres csáti fazekas, Rajczy Mihály butelláin a szöveges rész elején mindig díszes évszám áll, a madár szárnya mindig piros. A mezőcsátiak másik fő jellemző edénye a szilke volt. Az ún. gömbölyű szilkéket kedvelték, melyek magassága és szélessége majdnem azonos volt. Ezeket tárolásra, ételhordásra, sőt edényből való közös étkezésre is használták. Alapszínük általában sárga, zöld vagy fekete, ez utóbbin fehér, vörös és sárga volt a tulipánokból álló díszítmény. Az alacsony, szögletes formájú szilkét komaszilkének nevezték, ebben gyermekágyas asszonyoknak vittek tyúkhúslevest. Mezőcsáton a legnagyobb mennyiségben tálféle készült A levesestálak zöme kívül zöld mázas, belül az élénksárga alapra fekete levélformákat festettek. Gyakran alkalmazták tárgyaikon a plasztikus díszítést, a karcolást, az írókázást, ismerték a fröcskölést, a folyatást, díszítettek ecsettel, levesestálaik egy részéhez használatak papírsablont és spongyát.
Tiszafüredi agyag a tálasedény nagy száma és jó híre ellenére korsóföld volt. A fürediek a XIX. század elején még szinte csak feketeedényt égettek. Ekkor fazekasaik fő terméke a vizeskorsó és a kanta lehetett, valamint a nagy fekete abálótál. Ezek az edények még a mázas korszakban is készültek, főleg a Bezerédi Varga család műhelyében, akik olyan jó minőségű edényeket készítettek, hogy nevük a feketeedény jelzőjévé vált: bezerédi korsó, bezerédi fazék, bezerédi tál. A bezerédi fazék tulajdonképpen bödön volt, melynek szögletes formája a későbbi mázas edényeknél sem változott. Két függőleges füle volt, felületét kavicsolás fedte, fedője gombos volt. A mázas edény elterjesztése a Katona Nagy család nevéhez fűződik. Kitűnő fazekasnak számított Nyúzó Gáspár és Bodó Mihály is. Tiszafüreden a mázas edény többségét a tálasedény adta, valamint a szilkék és a köcsögök. Barátságból vagy rendelésre készültek a bornak, pálinkának való butykoskorsó, a kicsi lapos butella, a boroskulacs, a boroskancsó és a miskakancsó. A kisebbeken barna máz alatt fekete volt a díszítmény, a nagyobbaknál rátett abroncsok futottak körbe, s közüket díszítették fehér írókával. A füredi miskakancsók alapszíne általában szürkésfehér. A folyóedénynek számító szilkék igen változatosak. Alapszínük lehet fehér, vörös, rámás szájukat függőleges csíkozással díszítették, a XIX. század vége felé gyakori a fülre írt évszám. Tiszafürednél még egy dologról kell szólni: a tányérok szegélyét kanálból holdasan megöntötték, s ezeket a karéjokat követte az írókás díszítmény. Ha a tányérok öble vörös, a szegély lehetett zöld, ha drappos színű, a szegély lehetett vörös. Napjainkban a füredi stílus főleg Karcagon virágzik.
Nádudvar fazekasai által maradt fenn a Közép-Tisza vidéken a feketére égetés és a korsósság hagyománya. Nádudvar az egyetlen alföldi település, ahol fennmaradt a feketére égetés tudománya. Az edény sikálása, kavicsolása az asszonyok dolga volt. Napraforgó, tök olajba mártott ronggyal pamacsolták a még kiégetetlen száraz edény felületét, s folyami kaviccsal csiszolták rá a mintákat. Főleg használati edényeket készítettek, korsókat, bödönöket, tároló edényeket. Agyagjuk éppen csak alkalmas volt edény készítésére, ezért vastag falú, nagy súlyú edények készültek. A mohácsi edények grafitszürke színével szemben a nádudvari edények csillogó fekete színűek. Korsóik jellegzetessége a fül két oldalára húzott árok volt. Készültek bödönök, tárolóedények, szilkét is, melyek szintén mázatlan, feketeedények voltak.
Sárospatak jó kapcsolatokkal rendelkezett mind a Felvidék, mind a Felső-Tiszavidék felé. Rákóczi György Csejtéről telepít ide 1645-ben habánokat. A sárgás színű, vörösre égő pataki agyag kitűnő, zsíros tálföld volt. Kétféle szilkét készítettek. Az alacsonyabb pufti és a magasabb libaszilke, fél literestől egészen 5 literesig készült., melyet ételhordó edénynek vásároltak az Alföldön. A sárospataki edények készültek fehér alapszínnel is, de a jellemző a fekete alapszín volt, s erre festették ecsettel a mintákat, a szárakat, csíkokat húzták csak írókával. A fehér, vörös és zöld szín mellett előfordult egy speciális rózsaszín és egy világos szürkésbarna. A tálasedényt körbefutó, koszorúszerű szegélyminta jellemezte, az öböl közepén kerek virág vagy virágos ágacska. A határi korsók itt is összenyomott szájúak voltak és szűrősek, de nem volt rajtuk csecs.