A Dél-Dunántúl egyik alapvető jellemzője, hogy nem található tűzálló agyag, s ahol van, /Mecsek, Tolna kis részén/ ott is csak II. fokozatú. Dráva mentén, Somogyban, Zala déli részén pedig egyáltalán nincsen.

 Óbányán a fazekasok mind németek voltak. Ennek a területnek a háztartási edényeit nem lehet azonosítani, néhány edénytípust azonban  elsősorban a díszítményeik jellegzetességei alapján, igen. Az óbányai tányérokra, szilkékre színtelen máz alá fehér öntőföldet használtak, és vésett díszítés jellemezte őket, azaz fehér alapon mélyített, terrakotta színű motívumok. A tányérokon ezt esetenként a szegélyen elhelyezett, plasztikus levelek  és ezen zöld máz egészített kis, s általában elég intenzíven cakkozták ki a peremüket. Baranya, Somogy megye fazekasai intenzív kapcsolatban álltak a Balkánnal, s ez erősen kihatott munkásságukra. Ennek az erős balkáni hatásnak tulajdonítható a mohácsiaknál előforduló kiöntőcsöves korsó, kiöntőcsöves kanta, egy speciális vizeskorsó, az ún török korsó megléte éppúgy, mint a sok fésűs díszítésű tárgy vagy a szűrő és csecs nélküli, szűkülő szájú korsó, az un dőri korsó, mely készült Szakcson, Kisvaszaron, Bakócán is, de igazán jellemző Magyarhertelendre volt.

 Magyarhertelend azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy itt a fazekasok mind nők voltak. Szinte kizárólag korsókat készítettek, mégpedig a középkortól ismert spiráltechnikával, kézikorongon. A kézikorongot egyetlen fatörzsből készítették, a középen kivájt nyílásban került a nagyobb meghajtó korong, melyet a gerendán átmenő tengely fogott össze a kisebb felső koronggal. Azt a gyakorlatot, hogy a dőri korsót spirális technikával készítették, a délszlávoktól vették át, bár a XIX. szd. közepétől a lábbal hajtható korongot is használták. Az 1870-es évekig készültek itt speciális formájú, lesimított gallérú, kerek szájú, szűrő és csecs nélküli korsók, melyek vállán több sorban hengerelt vonaldíszt helyeztek el, és a fül felső szakaszán egyes vagy kettős X alakot vettek. Főleg a délszlávok vásárolták, talán innen ezeknek a „rác-korsó” megnevezésük.

 Az egész Dunántúl legegységesebbnek tűnő és legszínesebb fazekassága Sárköz környékén alakult ki. A „sárközi stílus” összefoglaló név, több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. A Sárközben nem dolgoztak fazekasok, az itteni igényeket a tájegységen kívüli központok elégítették ki. Baján, Szekszárdon, Siklóson a fazekasok magyarok voltak, Mórágyon viszont németek, de egyaránt a sárközi magyarok ízlése szerint dolgoztak. A tárgyak színállása és alapvető látványa erősen hasonló, a motívumkincs, a díszítmények azonban különbözőek. A díszítmények többségére a fekete vagy a vörös alapszín jellemző, ezeken fehér írókás díszítmény található, különféle / zöld, vörös, barna, esetleg sárga vagy kék / színekkel kombinálva, s nem ritka a szegélymintaként alkalmazott folyatott csíkozás.

 A sárközi kerámia legismertebb és legszínvonalasabb központja Mórágy volt.  A korai századokban konyhaedényeket is készítettek, szűrőtálat, fazekat, korsót, lábas lábost, köcsögöt, de készültek kályhaszemek is, tűzálló földből. A mórágyi tálak, tányérok feltűnő jellegzetessége az öböl és a szegély más alapszíne. Ha az öböl vörös, a szegély fekete, vagy fordítva. A tálasedények legdominánsabb díszítménye a hosszú, lendületes, hajladozó szárból és három virágból álló motívum, melyben a szélső két virág nagyobb és kerek, a szár csúcsán lévő profilból ábrázolt és inkább bimbónak látszik. A futó madár –kakas- a mórágyi tálak egyik jellegzetessége.

 Szekszárdon magas szintű városi fazekasság virágzott. A tálasedények az írókás minták mellett folyatott mázsa és fésűs technikával is készültek. Itt volt fazekas a híres Háry János, s akiről följegyezték, hogy kantáira nem volt képes ráillő fedőt korongolni. Szekszárdon vegyes edényt égettek, mázast, mázatlant, tűzállót is. Az innen ismert tárgyak jórészt tálasmunkák: tányérok, tálak, bokályok. A tálasedényekre itt is a fekete, és a vörös alapszín a jellemző. A tálak középmintája gyakran három egyforma virágból áll, a perem mintája pedig összehúzott cseppekből álló füzér. A fehér, és a zöld, a fehér és a vörös híg földfesték cseppeket cirokszállal húzzák össze. A kerek virágfejek néha fehér és vörös pöttyökből állnak, néha vonalkákból. Bokályaikon általában ívminta szerepel, melynek közeit bevonalkázzák vörös és zöld színnel. Mázatlan korsóik kerek szájúak, szűrősek, csecsesek és elég nagyméretűek, szájuk szélesen kiterülő és zöldmázas, vállukon írókás, fehér földfesték díszítmény, ívminta, melynek közeit kígyóvonal tölti ki, s a has sűrű csíkozása, valamint abronccsal ellátása is jellemző.

 Baja a Duna másik partján fekszik, stílusjegyeit nézve mégis a sárközi stílushoz tartozik. Baja jelentőségét elsősorban az adta, hogy bár nem volt a környéken jó minőségű tűzálló föld, mégis készültek főzőedények , más területről hozattak ehhez nyersanyagot. A bajai parasztfazék hasonlított a csákvárihoz, oldalát rovátkolták, belsőzésre sárga mázat használtak, de a szája kevésbé terült ki, és a fülbe a fazekas névbetűit pecsételték. A bajaiaknál készült tál, tányér, a fennálló edényekből ételek tárolására szilke, bögre, köcsög, bornak, víznek kancsó, korsó, kanta, pereckulacs, bokály, a konyhaedényekből szűrőtál, köpülő, födő. Baján az edények hagyományos alapszíne fehér volt /kék díszítménnyel/ . A tálak és a tányérok öblében szár nélküli, összehúzott virágminta van, alatta gyakori a fűzfa lehajló ágaira emlékeztető díszítmény. A peremre vagy a folyatott díszítés, vagy a középminta többszöri ismétlése jellemző. A virágok közeit gyakra töltik ki tölcsérszerűen szűkülő kígyóvonallal. A bajaiak legfőbb terméke a fazék mellett a tálasedény volt, de kedvelték az idevaló kantákat és korsókat is.

 Kalocsa a  sárköziek ellátása mellett az alföldiek számára is dolgozott. Kalocsán eltért egymástól a mázas és mázatlan áru készítése, kettős néven kapták céhkiváltságaikat fazekasok és korsósok címen. A korsósok mázatlan vörös edényt csináltak, melyeket vörös földfestékkel díszítettek, vagy a vörösre égetendő edényeket száradás után finoman iszapolt, piros agyagoldatba mártják, s ezzel az egyenletes, sima felülettel vonják be az addig porózusabb, szemcsésebb felületet. Írókás díszítés nem kerül rá. A vörös földfestékes kalocsai korsó kerek szájú volt, míg a másiknak összenyomott szája volt, oldalát a fazekasné a festékbe mártott ujjával tarkálta. A minta egyes elemei a pipához hasonlítottak leginkább, és több sorban következtek egymás alatt, mintegy oszlopokat képezve. Az itteni korsóknak még a szája és csecse sem volt mázas. Kantából is kétféle készült. Viszonylag hosszúkás fomájuk volt, szűkülő nyakkal, kiöntős szájához ragasztott felívelő füllel. A vörösre festettnek csecse is készült, a tarkáltnak nem. Köcsögöt is sokat csináltak, ezek karcsúak, a fenekük nagyon szűk és gyakran fülük sem volt. Belsejüket sárga máz borította. Fazékból készült széles fenekű is, mázasan, a kalocsai tálasedényt pedig fehér alapon kék és zöld színösszeállítás jellemezte.